Gimesy Péter előadássorozatában három, 1967-ben megjelent, híres nagylemezről lesz majd szó a Lóvasúton, a következő ütemezésben:

The Beatles / Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band | február 4.
Pink Floyd / The Piper at the Gates of Dawn | március 31.
The Doors / The Doors | április 28.

1967 legendás év a popzene történetében: pszichedélia van épp, csúcson a Swinging London és az USA-ban a Summer of Love. Ekkoriban válik egyre több helyen elfogadottá, hogy a popzenének is lehetnek magasművészeti, ellenkulturális ambíciói, és előtérbe kerül az album-formátum (LP, nagylemez). Átmeneti év ez persze – minden év átmeneti, ez is –, a Procol Harum A Whiter Shade Of Pale-je vagy Louis Armstrong What a Wonderful World-je, hogy két igen különböző, máig ismert klasszikust hozzak ’67-ből, csak kislemezen jelenik meg, de jön föl a nagylemez. Ez az év Jimi Hendrix abszolút csúcséve is, ami nem tartozik ide, de azért érdemes megemlíteni, hátha valaki emiatt hallgatja meg a Bold As Love-ot – ami fantasztikus.

https://youtu.be/CWzrABouyeE

Az LP korábban, ’66 előtt, általában kizárólag kereskedelmi koncepció, a Beatles korai nagylemezeinél is össze-vissza variálnak a dalsorrenddel Amerikában, a feleslegesen hosszú időt gyakran feldolgozásokkal, kislemezre nem elég jó számokkal töltik ki a zenekarok és a kiadók. Azt szokás mondani, a Beach Boystól a Pet Sounds és a Beatlestől a Revolver azok a nagylemezek, amelyek megnyitják az ajtót a kísérletező előadó és kontemplatív zenehallgató előtt: a könnyűzene eltávolodik a tánctól és a sikítozástól valami olyasmi felé, amit fülhallgatóval, ülve, tátott szájjal kell hallgatni – pedig a sztereó még nem is lesz uralkodó 1-2 évig.

A nagylemezformát már könnyen lehet művészettörténetileg vizsgálgatni, hiszen nagy korszaka egy-két évtizede biztosan véget ért, legkésőbb a streaming saját playlistjeinek eljövetelével. Olyan rég véget ért, hogy már vissza is jött, a régi nagylemezeket drágán megveszik, körülülik, közösen hallgatják, a 17 éves unokaöcsém is „bakeliteket” gyűjt.

A lényegre térve: az előkerülő három lemez között legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság. Mindhármat szokták a legjobb LP-k listáján szerepeltetni, és mindhárom részleteire rámondható a pszichedelikus jelző, bár valódi kapcsolatot leginkább csak egy vagy több alkotójuk jelentős LSD-használata teremt közöttük. A 3 lemezt 53 évvel később egymás után hallgatva, én inkább az „egyidejű egyidejűtlenség” benyomásával távozom. Röviden lássuk is, miért.

A Beatles albumát hagyományosan a zenekar – és a popzene – csúcsteljesítményének tekintik (bár, persze, az ellenérvek: Revolver, Abbey Road, „fehér album”), amit még az sem ront el, hogy a talán legfontosabb daluk az évből, a Strawberry Fields Forever, lemaradt róla, hogy kislemezen jelenjen meg. A kezdeti koncepciót, hogy liverpooli gyerekkorukról írjanak, hamar sutba dobták, ahogy a másik koncepció, miszerint mi itt nem a Beatles-t hallanánk, hanem a fiktív címadó zenekart, sem túl meggyőző. A mindent belengő, kísérletező szellem, a szórakoztató eklektika, a „stúdió mint hangszer” és a fő alkotók megszokott zeneszerzői és előadói tehetsége viszont nagyon meggyőző. Erről a lemezről a művelt zenehallgató nyilván mindent tud, ezért nem is jövök elő olyasmikkel, mint hogy John Lennon egy 1843-as poszter alapján írta a Mr. Kite szövegét, azt viszont csak megkérdezem: tudták, hogy a kevésbé legendás Good Morning, Good Morning végén úgy rakta sorba az állathangokat, hogy minden állat meg tudja enni az előtte levőt? Ó, Lennon. (A rockos címadó dalt egy héttel a megjelenés után már élőben játszotta Jimi Hendrix – akkor biztosan ezért került az első bekezdésbe!)

A Pink Floyd albuma ehhez képest kevésbé központi a Pink Floyd történetében, hiszen ők legfontosabb és legjobb lemezeiket 1973 és 1979 között adták ki. Ez az ő első albumuk, nagy hatásúnak mondják, a fő dalszerző, Syd Barrett, egyetlen teljes lemeze a zenekarral. Barrett távozása romló mentális állapota miatt olyan trauma volt a zenésztársaknak, amelynek hatására másmilyen zenekarrá fejlődtek és több dalban is visszatekintettek a kivált társra (a leghíresebb a Shine On You Crazy Diamond). Míg a Beatles lemeze (és a Doors-lemez is) hallgatható könnyűzeneként, a Piper esetében ez nem nagyon megy, itt inkább egy artisztikus, underground kísérlet részesei, olykor elszenvedői vagyunk, ez nehézzene. Egészen más világ, noha ugyanakkor és ugyanott vették fel, mint a Sgt. Peppert. (A Pink Floydot át is hívta vendégségbe a Beatles, hogy megnézzék a Lovely Rita felvételét. Vajon miért pont azt? Viccből?)

A Pink Floyd-lemez hangszeres részeiben nagy szerep jut az improvizációnak (mint a leghíresebb Interstellar Overdrive-ban), ami a Beatlestől teljesen idegen (ők legfeljebb a hangszalag felvagdosásával vagy a rádió csavargatásával improvizáltak), viszont a hangszeres improvizációk teljesen más, virtuózabb és sodróbb változata hallható a Doors bemutatkozó lemezén, amely egyben messze a legjobb albumuk is (az utolsó L.A. Womanig feltétlenül). Ezt az amerikai zenekar még ’66-ban vette fel, ’67-ben lett siker, megérdemelten: tele van jó számokkal, túl a nagy klasszikusokon is, mint a Light My Fire, a Break On Through vagy a The End. Megkülönbözteti a lemezt a másik kettőtől a középpontban álló, karizmatikus frontember költői ambíciója (póza?) is. Valamint az, hogy a The Doors-t a legkedvesebb túlértékeléssel sem lehetne konceptalbumnak mondani, így nem is különösebben releváns vele kapcsolatban a cikk eleji általános bevezető.

Hogy mit hoz ki mindebből az előadó, Gimesy Péter? Nyilván már Önök is nagyon kíváncsiak rá, én is az vagyok. Gimesy Pétert nem ismerem, ami jó is, mert így tudják, hogy nem a személyes ismeretség miatt ajánlom az előadássorozatát.

Teslár Ákos

További cikkek a MOMkult Blog-on: www.momkult.hu/blog/
Ajánlók, tudósítások, interjúk – számos érdekesség a programokról, fellépőkről és sok másról.