Mióta és miért issza cukor nélkül a kávét a harmincas ügyésznő? Miért követett el valami retteneteset? Egressy Zoltán monológja a tetthez vezető útról szóló vallomás egy egész életet végigkísérő traumáról: gyermekkori molesztálásról, annak feldolgozhatatlanságáról, az ebből fakadó bizonytalanságról és az ebből következő kudarcsorozatról. De szó esik benne az első szerelemről és különös figurákból álló családról is – mindez eszköztelenül, egyszerűen, humorral, öniróniával fűszerezve, önsajnálat nélkül.
„Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy SZÍNHÁZ keletkezzék – mondja Peter Brook. Mindig is izgatott az ilyesfajta színház. Ülök az üres térben, és elmesélek egy történetet azoknak, akik néznek. A történetmesélés misztikumából kiindulva és oda visszatérve, sallangmentesen, ráerőltetett rendezői megoldások nélkül.”
(Gubík Ági)
A MOST FESZT 2021 közönségzsűrijének díját Gubík Ági kapta Egressy Zoltán megrázó drámájának hiteles, érzékeny és szuggesztív tolmácsolásáért.
Rendezte: Egressy Zoltán
Előadja: Gubík Ági
Az előadás után beszélgetés a szerzővel és az előadóval.
Egy Facebook-komment az előadásról:
“Lakásszínház. Az ajtó kinyílt, Ági belépett, a lámpához sétált. Felkapcsolta, kinézett az ablakon, mintha csak a zaj forrását keresné, majd a szemembe nézett. Sosem láttam még ilyen igéző pillantást. És akkor egyszer csak megszólalt. A hangja úgy ért el hozzám, mintha egy földre szállt angyal kezdene a meséjébe. Leült a velünk szemben elhelyezett székre, folytatta, amibe belefogott, én meg észre sem vettem, hogy ez már annak a darabnak a része, amire jegyet váltottunk. Nem pusztán egy főszereplőt láttunk, hanem egy ízig-vérig nőt, akinek története volt. Egy nagyon jól megírt, s egyben mélyen megrendítő története.
Soha nem éltem még át hasonlót. Úgy negyed nyolc körül kezdte, de én másnap estig is el tudtam volna hallgatni. Egyszerre voltam kritikus, megilletődött és szerelmes. Fantasztikus volt, ahogy a szobában tartózkodó minden embert egyenként megszólítva, mégis kellő távolságot tartva maga köré csavarta a közönséget. Monológjának nem volt olyan másodperce, ami ne lett volna magával ragadó. Az érzelmek rendkívül széles skáláját sorakoztatta fel. Egy meggyötört emberi sors elbeszélése volt ez, kellő humorral fűszerezve, de sosem elhagyva a fő irányvonalat, hiszen amiről beszélt, az nemcsak egyetlen embert, hanem egy egész társadalmat érint. Vele nevettünk, vele könnyeztünk, vele ordítottunk. A kinti lármát kontrasztként használva megmutatta nekünk, hogyan lehet mindent kizárva a belső hangunkra figyelni. Már az első másodpercekben bekapcsolt bennünk valamit. Egy pillanat alatt leuralta a teret, miközben játszi könnyedséggel ugrált a meghatottság, az indulat és a csend között.
Az előadás végén beszélgethettünk vele, valamint a mű alkotójával is, ami csak még inkább megerősített abban, hogy amit láttunk, az égi adományként ereszkedett közénk, miközben az élmény nagyon is valóságos volt.
Ezúton szeretnék köszönetet mondaniAgi Gubík színművésznőnek, valamint Egressy Zoltán írónak azért a varázslatért, amit ők ketten megálmodtak nekünk.”